Madeleine és az eltűnt idők íze

Ha az ember nem francia közegben nő fel, maga a név – madeleine – nem indít be azonnal gasztronómiai képzeteket. Nincs hozzá gyerekkori emlék, nincs „aha”-élmény. Viszont maga a sütemény… az már nagyon is ismerős. Mert a madeleine valójában piskóta. Puha, szivacsos, vajas piskóta – abból a fajtából, aminek az illata valahol mindannyiunk gyerekkorában ott van.

Benne van minden elfogyasztott babapiskótában, minden piskótatekercsben és a kevert süteményekben, amik mindig „csak úgy” ott voltak a konyhában. Nem ünnepi nagy dobások, hanem maga a hétköznapi biztonság. Olyan édességek, amiket szinte észrevétlenül ettünk, mégis belénk égtek. Nem kellett hozzájuk alkalom, csak egy délután, egy pohár tej, egy gyors mozdulat a konyhapulton. És amikor egy madeleine-be harapok, pontosan ez történik: nem Franciaország jut eszembe, nem Párizs, hanem valami sokkal személyesebb. Egy apró gyerekkor íz: egy illat, egy állag, egy érzés, amit nem kell megfejteni.

Talán ezért vált a madeleine ilyen erős szimbólummá Marcel Proust művében is. Az eltűnt idő nyomában híres jelenetében nem egy különleges, egzotikus desszert indítja el az emlékezést, hanem egy egészen hétköznapi sütemény:

„A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem… jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.”

— Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában, Swann, I–III. (ford. Gyergyai Albert)

Ez a jelenet nem a süteményről szól. Hanem arról, hogyan működik az emlékezet. Arról a pillanatról, amikor egy íz vagy illat megkerüli az értelmet, és közvetlenül az érzéseket találja el. A madeleine itt nem desszert, hanem kulcs: ajtót nyit egy rég elfeledett világra, gyerekkorra, biztonságra, időtlen jelenlétre.

Gasztronómiai szempontból a madeleine szinte provokatívan egyszerű. Vaj, tojás, cukor, liszt – néha egy kevés citromhéj vagy vanília. Mégis, ez az egyszerűség az ereje. Mert pontosan olyan sütemény, ami szinte bárkinek ismerős lehet, még akkor is, ha soha életében nem hívta madeleine-nek. Ezért működik ennyire Proust jelenete is: nem egy különleges élményre épít, hanem olyanra, amely mindannyiunkban ott él.

Számomra a madeleine erről szól. Nem akar lenyűgözni, nem trendi, nem akar sztár lenni. Csendben teszi a dolgát. Leülsz vele egy csésze tea mellé, belemártod, harapsz egyet – és ha szerencséd van, megmozdul benned valami. Nem mindig és nem erőszakosan. De amikor igen, akkor nem Franciaországra emlékszel, hanem önmagadra.