Az ételfotózás kulisszatitkai - Így készülnek a Morzsaparti receptfotói

A borotvahab, a műjég, a motorolaj és a félig sült hús: az ételfotózás legismertebb trükkjei, de hiszed vagy sem nálam ilyen trükkök nincsenek. Egyszerűen azért, mert tudom, hogy egy szépen elkészített és gondosan kitálalt étel önmagában is elég ahhoz, hogy jól mutasson a képen. Erre a legfőbb bizonyítékom, hogy a fotó elkészítését követően – jó, persze van, amikor még a fotózásig sem jutok el – mindent azonnal meg szoktam enni. Ez nem jelenti azt, hogy nálam nincsenek „trükkök”, hogy a jól elkészített étel ne csak a tányéron, hanem a képen is jól mutasson, csak éppen máshol vagy máshogy, mint ahogy elsőre gondolnád. Egyszer egy híres természetfotós azt mondta, hogy a legjobb a természetfotózásban a reggeli. Nos, a jótanácsom, amit bizonyítottam is már számtalanszor: ha szeretsz jókat enni, akkor ne elégedj meg a természetfotózással, válts rögtön ételfotózásra.

Én is így tettem, mert a fotózás iránti szenvedélyem nálam sem a konyhába kezdődött. Mielőtt az ételfotózás a hobbimmá vált, természetfotós voltam. A természet volt az, ami megtanított a legfontosabbra: hogy a jó fotóhoz nem elég egy minden extrával felszerelt fényképezőgép. Sőt! Egy jó fotóhoz elsősorban nem világklasszis fényképezőgépre van szükség. Egyszer valaki félig talán viccnek szánva, félig talán komolyan megjegyezte, hogy "egy jó fotós egy zsák krumplit is úgy tud lefotózni, hogy attól elámul a világ". Egy életre megjegyeztem. Hiába van csúcskategóriás gép a kezedbe, ha hiányzik belőled a kreativitás, nem látod a fény és árnyék játékát, vagy nem ismered fel egy jó kompozíció és a véletlen erejét, sosem fogsz jó képet készíteni. Egy jó fotó elsősorban a képzeletünkben születik meg és a fényképezőgép csak eszköz, amivel életre keltjük azt, amit mi már sokkal előbb látunk vagy sejtünk. A természetfotózásra különösen igaz, amit ott tanultam meg és azóta is gyakran mondogatok magamban, amikor nem úgy sikerül a kép, ahogy szeretném:

egy jó fotóhoz sokszor türelem, figyelem és alázat kell, illetve annak elfogadása, hogy a legjobb pillanat néha csak néhány másodpercig tart.

Ezt a szemléletet hoztam magammal az ételfotózáshoz is.

Ezzel nem azt mondom, hogy a reklámfotózásban nincs helye trükköknek, hiszen ott egyetlen egy dolog számít: az étel órákon át tökéletesen nézzen ki a kamera előtt, ehetőnek nem feltétlenül kell lennie. De az is lehet, hogy a reklámfotósok nem szeretnek enni. Ha a juharszirup túl gyorsan beissza magát a palacsintatésztába és nem elég fényes, akkor motorolajra cserélik, ha a kávé tetején lévő hab túl gyorsan esik össze, semmi baj, egy kis mosogatószer mindenre gyógyír. Ha a fagylalt túl gyorsan olvad a forró stúdiófények alatt, akkor burgonyapüréből, porcukorból és ételfestékből gyúrt keverékkel orvosolják a problémát. Lehet, hogy ezért sosem leszek reklámfotós. Egyrészt imádok enni, másrészt hiszem, hogy egy jól elkészített recept csak akkor lesz hiteles, ha a fotó is pontosan azt mutatja, amit később a saját tányérodra is teszel.

Néhány fotózási kulisszatitok

A fotózás már jóval a főzés előtt elkezdődik. Mielőtt kitalálom mi legyen az új recept az oldalon már azon jár az agyam, hogyan fog majd kinézni a végeredmény a tányéron és a képen. Van, amikor a képhez nem kell különösebb környezet. Én például nagyon szeretek természetes fény mellett dolgozni. Ilyenkor a fotózás része az is, hogy végiggondolom, hogy a helyszínt melyik napszakban milyen fények érik, megnézem az időjárásjelentést, hogy mi várható az órás jelentések szerint vagy olyan avítt módszerhez folyamodom, hogy egyszerűen csak felnézek az égre: napsütés várható vagy borongós idő. A teraszom sokszor a stúdióm, így a terasz tájolása is komoly változó a képletben.

Viszont, ha úgy alakul, hogy kint borongósabb az idő vagy túlságosan süt a nap és a fények túl kemények, vagy csak egy trükkösebb kompozíciót vagy világítást találok ki, ami természetes fényekkel már nem működik, akkor szívesen használok stúdióvilágítást és különböző fényformálókat is.

A stúdióvakuknak is megvannak az előnyei: kevésbé vagyok kiszolgáltatva a természet és az időjárás szeszélyének és így egy sokkal tervezhetőbb környezetben dolgozhatok. De, amúgy teljesen mindegy milyenek a körülmények a közös úgyis mindegyikben ugyanaz, hogy mire az ételt elkészítem a színpad már készen áll. Benne a mellékszereplők lélegzet-visszafojtva egy pontra figyelnek. Az üres tányér, az evőeszközök, a háttér és minden apró kellék a helyén. A kamera az állványon, a képkivágás, a kompozíció és a fények már mind készen állnak. A levegő ilyenkor szinte megáll, a feszültség pattanásig feszül és minden, de minden a főszereplő nagy „belépőjére” vár.

A főzés csak mint egy „mellékfolyamat” fut ezzel párhuzamosan. Az utolsó simításokat - a hús végső fényesítését, a zöldfűszerek aprítását – csak ezután fejezem be. Innentől kezdve már ketyeg az óra és az egész művelet egy versenyfutás az idővel és leginkább az állagokkal. A kamera nem hazudik. Egy frissen elkészült étel csupán néhány percig makulátlan. A zöldségek üdesége, a szósz selymessége, a hús fényessége szinte észrevétlenül változik és mire felocsúdok minden tovaszáll és ezt a mulandóságot a gép könyörtelenül örökíti meg. Ezek az apróságok, amelyeket élőben észre sem veszünk, de valahogy a képen pillanatok alatt megjelennek. Ezért az alapszabály: a tálalás és az első kattintás között a lehető legrövidebb időnek kell eltelnie, mert

nincs az a Photoshop-trükk és utómunka, ami képes visszaforgatni az idő kerekét.

Minden recept akkor kerül fel az oldalra, amikor tökéletesen összeáll: hozzávalók, arányok és természetesen a „megjelenés”. Lenyomom az exponálógombot, ránézek a fényképezőgép kijelzőjére és abban a pillanatban egyszerűen csak elmosolyodom. Tudom, hogy megvan. Pontosan azt látom, amit néhány órával korábban még csak elképzeltem. Ez az az érzés, amiért az egész folyamatot újra és újra végigcsinálom. Persze van, hogy az étel tökéletesen sikerül, de a fotó valahogy nem adja vissza azt, amit mutatni szeretnék: előfordul, hogy egyszerűen a tálalás nem az igazi, vagy a szög és kompozíció sántít. Ilyenkor a legnagyobb igyekezetem ellenére kénytelen-kellettlen el kell engednem az egészet és jóízűen, mint egy vigaszdíj meg kell ennem a főztöm.

A látvány kidolgozásához sokat inspirálódom gasztro oldalakról, könyvekből, híres séfek tálalásából: nézem, hogy ugyanazt az ételt milyen tányérra tálalják, milyen színekkel dolgoznak, hogyan vezetik a szemet a képen. Nem azért, hogy másoljak, hanem hogy rátaláljak a saját stílusomra. Van, hogy az első kép pont az lesz, amit elképzeltem, néha három-négy teljesen más kompozíciót is végigpróbálok, mire megtalálom az igazit és van, hogy akármit csinálok valahogy sehogy sem jó. Ilyenkor egyszerűen félreteszem az ötletet és később, egy másik napon futok neki újra.

Hiszem, hogy először a szemünk eszik.

A tálalás legalább annyira fontos, mint a jó recept, ezért fordítok minden apró részletnek ennyi figyelmet. Ugyanaz az étel egészen máshogy néz ki, ha szeretettel és gondoskodással kerül a tányérra. A megfelelő arányok, a színek legalább annyira fontosak, mint hogy a hús elég omlós-e vagy a zöldség elég friss-e. A fotókkal nemcsak azt szeretném megmutatni, hogyan néz ki egy-egy étel, hanem azt is hogyan lehet úgy tálalni, hogy már a látvány önmagában örömet okozzon, mert az étkezés nálam nemcsak arról szól, hogy jóllakjunk, hanem arról is, hogy amikor leülünk egy szépen terített és szépen tálalt étel mellé akkor csak álljunk meg egy pillanatra, és adjuk meg a módját az étkezésnek.  

És igen, néha a fotózás veszít ebben a véget nem érő versenyfutásban.

Vannak ételek, amikről sosem készül el a kép. Egyszerűen túl szépek és csábítóak a tányéron és a konyhát olyan illat lengi be, hogy képtelen vagyok már a fotózásra gondolni és feladom. Ilyenkor nem készül fotó csak leülök rendszerint a jó nagy rendetlenség közepébe és jóízűen felfalom, amit készítettem. Lelkiismeretfurdalással ugyan, de miközben élvezem az ízeket megfogadom, hogy legközelebb nagyobb önmérsékletet tanúsítok és biz’isten elkészítem azt a fotót.

Talán ez a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a Morzsapartin minden valódi. Egy szépen elkészített és gondosan kitálalt ételnek nincs szüksége trükkökre, hiszen a szépség ott van mindenben, csak a megfelelő módon kell öltöztetni.