A vadas az egyik nagy kedvencem, mégis ritkán készítem az eredeti formájában, hiszen nem tartok
itthon csak úgy vadhúst vagy marhahúst, amiből hagyományosan készül. Csirkemell, fehérrépa és
sárgarépa viszont szinte mindig akad a hűtőben, így gyakrabban kerül az asztalra ez a
„hamis” vadas változat. Az egyik legnagyobb előnye, hogy viszonylag gyorsan, kevés macerával
elkészíthető, ráadásul egyáltalán nem tartalmaz lisztet. A mártás sűrűségét maga a zöldség adja,
a krémességéről pedig a tejszín gondoskodik.
Tegnap kilós kiszerelésben vettem filézett csirkemellet, és a feldolgozás közben vettem
észre,
hogy az egyik darabon – legnagyobb örömömre – rajta hagyták a bőrét. Gyorsan el is
döntöttem,
hogy ezt bizony ropogósra sütöm. Rögtön beugrott az a technika, ahogyan a rozé kacsamellet
szoktam készíteni: serpenyőben, bőrrel lefelé kezdem, minden oldalát megpirítom, majd a
sütőben fejezem be. Mivel a csirkebőr jóval kevesebb zsiradékot tartalmaz, mint a kacsáé,
az irdalást elhagytam, és sokkal rövidebb idő alatt is szép ropogósra sült.
A sütési időnél különösen figyelni kellett arra, hogy a csirkét – a kacsával ellentétben –
nem szabad „rozén” tálalni, teljesen át kell sütnie. Ugyanakkor a túlsütés is könnyen
kiszárítja, ezért itt tényleg elég vékony a határ a tökéletes és a száraz állag között.
Nálunk a vadas mellé hagyományosan mindig krumpligombóc készül, ami gyakorlatilag a gnocchi
magyar megfelelője. Nemrég azonban a menzán burgonyafánkot adtak hozzá, amit addig még sosem
készítettem, viszont annyira megtetszett, hogy kedvet kaptam kipróbálni. Igaz, a
kelesztés miatt valamivel több időt és odafigyelést igényel, de ha nincs kedved ezzel
pepecselni, a vadas ugyanolyan finom tésztával (spagettivel, makarónival) vagy akár
szalvétagombóccal is.